Kényelmetlen komfort

Van ez a sztenderd, már-már közhelyszerű szöveg, amit olykor in- és outdoor trénerek, tanácsadók, tanárok és coachok is mondanak, hogy ezaz, merj kilépni a komfortzónádból!, vagy valami ilyesmi.

Két okot szoktak mondani, amiért megéri kilépni a komfortzónából, s mindkét okra készült, és most újra készítettünk is egy-egy – nos, szintén közhelyszerű – ábrát.

y2y_2.png

Ennek megfelelően tehát vagy azért kéne kilépni, hogy csodák történjenek, vagy azért, hogy belépjünk a tanulási zónába.

Mi viszont azt gondoljuk, hogy mindkét komfortzóna-modell átértelmezésre szorul. Még azon is túl, amit a témával kapcsolatban már egyszer leírtunk.

Például azért, mert pszichológiailag a pánik szónak egész más jelentése van, mint a hétköznapi nyelvhasználatban, illetőleg, mint amire a jobb oldali modell külső köre is utal. A pánikbetegség és vele járó, kiszámíthatatlan pánikroham komoly dolog ám, melynek tünetei mind minőségileg, mind mennyiségileg messze túlmutatnak azon az élettani és lélektani érzéscsomagon, amely a tanulási zónán túl éri az embert.

A másik, szintén szóhasználati probléma a csodával van. Mégpedig azért, mert amennyire tudjuk, csodák nincsenek, vagy ha mégis vannak, akkor olyannyira ritkák, hogy annak teljesen mindegy, hol történik meg, teljesen esetleges, hogy melyik zónában vagyunk éppen, sőt, az a modell, amely azt implikálja, hogy a csodáért lehet tenni, az eleve torz valóságba rángatja az embert.

Ezt a modellt tehát ezennel el is vetnénk, a koncentrikus körös ábrával viszont holmi szemantikai okoskodáson túl is bőven van baj, hiszen egész egyszerűen a fő üzenetének semmi értelme.

Mert nem inkább arról van szó, hogy ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, arra a felismerésre volna szükség, hogy rájöjjünk és el is fogadjuk, hogy a komfortzóna nem is olyan komfortos? Hogy nem épp a komfortosnak tévedett diszkomfort miatt kéne otthagyni a posványt? Hát dehogynem! Tehát mindaz, ami kényelmesnek tűnik, igazából nem is az.

Így aztán a koncentrikus modellt nézve belül – szakítva a pánik kifejezéssel – a diszkomfort-zónának kellene lennie, középen maradhatna a tanulási zóna, kívül pedig lenne a komfortzóna, ahova belépve végre tényleg jó lehetne minden. Persze csak addig, amíg újra rá nem jövünk arra és újra el nem fogadjuk, hogy az az új diszkomfort. Azaz a modell valójában így néz ki:

kncntrkskrk2.png

Az újraértelmezett modellben ez a dinamika a fejlődés alapja, de egyben, idővel a vége is.

Ugyanis a régi modellben a komfortzóna folyamatos elhagyására való törekvéssel a folyamatos elégedetlenség és nyughatatlanság is benne volt a rendszerben, míg a komfortzónába való folyamatos törekvéssel eljuthatunk addig a pontig, amikor már nem válik újra kényelmetlenné a komfort, így aztán már nem is akarunk újra kilépni onnan.

Megállapodunk, hátradőlünk, visszanézünk. Mindez hosszú távon jóval fenntarthatóbbnak tűnik.

Bízzunk tehát annyira saját önismeretünkben és ambíciónkban, hogy felismerjük, mikor jó nekünk és mikor rossz, de ha épp jó, akkor azt merjük is elhinni, ha pedig épp rossz, akkor merjünk változtatni.

Ezzel az átértelmezéssel tehát épp a modell logikáját adjuk vissza, hiszen akarja a franc otthagyni azt, ami jó!

 

Ha pedig épp rossz, és mersz változtatni, szívesen elkísérünk a diszkomfortzónádba. 

 

A képek sajátok.