Inner game of basketball

basketball-640x465.jpg

Napok óta gondolkozom, hol van a metszéspontja hétköznapi életünknek és a coachingnak. Amióta újdonsült identitásomat felvállalom családom, barátaim, ismerőseim, munkatársaim, vagy éppen leendő ügyfeleim előtt, meglepően sokszor érzem úgy, hogy az első udvarias kérdés után - "Mi is ez pontosan?" - egyre csak távolodunk a választól.

Mert mit felelek ilyenkor?

A coaching egy segítő szakma. Abban segítünk, hogy a mindennapi működésedben felmerülő elakadásaidat meg tudd oldani; kérdezünk, tükröt tartunk, hallgatunk, fókuszban tartunk, provokálunk, kérdezünk és újra kérdezünk. Nem, nem adunk tanácsot. "Aha, értem..." és általában itt vége a beszélgetésnek, ugyanis nem, nem érti.

Tulajdonképpen szégyellem magam, hogy csak most esik le melyik az a hétköznapi foglalkozás, ami a legközelebb áll a coach-hoz. Pedig a szó jelentése magyarul: edző.

Szégyenérzetem annak köszönhető, hogy magam is sportolok, sőt, gyerekkoromban heti 4x saját bőrömön tapasztalhattam meg, milyen az, amikor egy erős, szókimondó, csöppet sem partneri viszonyra törekvő edző próbálta megalapozni profi sport karrieremet. Sikertelenül, de ez nem rajta múlt, sőt.

Sosem fogom elfelejteni azt a szeptember eleji hétfő délutánt, amikor nem lettem hivatásos kosaras. A nyáron két edzőtáborban kellett volna részt vennem: az első 2 hétig tartott, saját megszokott csapattársaimmal, megszokott feladatokkal, ahol már nagyjából megtaláltam a helyem, nagy meglepetések nem érhettek. A második 2 hetes tábort már az ifikkel kellett volna töltenem, mivel az edzőm úgy gondolta, megnézi mit bírok. A második tábort elegánsan skippeltem: sem a szüleimnek nem mondtam meg, hogy egyáltalán lesz második, sem az edzőmnek nem mondtam meg, hogy nem megyek. Helyette öcsémmel együtt a nagymamámnál éltem a gondtalan kamaszok életét. Máig nem értem, hogy vettem a bátorságot ezek után, hogy lemenjek az első szeptemberi edzésre.

Átöltöztem, bementem a terembe, a többiek már nagyban melegítettek, én is beálltam közéjük, ahogy szoktam. Percekig semmi nem történt. Aztán egyszer csak az edzőm odahívott magához a pálya szélére és feltett egy kérdést. Nem kérdezte meg, hol voltam, mit csináltam, miért nem mentem el a táborba. Csak ennyit:

"Kislányom, te ezt komolyan gondolod?"

Életemben nem éreztem még magam annyira kicsinek. Mivel valószínűleg egy épkézláb mondatot nem bírtam kinyögni, a következő mondat így hangzott: "Akkor most lehet hazamenni."

Soha többet nem mentem vissza, és nem is lettem profi kosaras. Főiskolás koromtól majdnem 10 évig játszottam egy csapatban, bajnokságban is indultunk, de ez már csak hobbi maradt. Miért? Mert Hugi néni - az edzőm - nem azt kérdezte, hogy az edzésen való megjelenést komolyan gondolom-e, hanem hogy ezt az egészet! A továbblépést az ifi csapatba, a heti 5 edzést, a minden hétvégén meccsezést, a gáncsoskodó "nagyokat" - fogalmad sincs, milyen gonoszak a kamaszlányok! És nem, én ezt nem gondoltam komolyan.

Nyilván egy klasszikus edző nem teljesen olyan, mint egy coach. Nem lehet mindig partner: néha igenis megmondja mit kell tenned, néha ordít veled, néha meg ápol, mint egy jó szülő. De az igazán sikeres sportolók mellett egészen biztosan egy olyan edző áll, aki többször kérdez, mint dirigál. Az is tuti, hogy ha ilyen edződ van, akkor azt érzed, ő meg van győződve róla: mindened megvan hozzá, hogy megnyerd a versenyt. És te elhiszed, és tényleg megnyered. Mert rád épít. Úgy tanít, ahogyan te a legjobban tudsz tanulni, nem rohan előre és húz maga után ha lelassulsz; mint ahogy nem is rugdos, ha elakadtál. Veled együtt halad, támogat és megerősít.

Na, ez a coach.

(Könyvajánló: The inner game of tennis: The classic guide to the mental side of peak performance by W. Timothy Gallwey)