Gender coaching

man-woman-control-panel.jpg
Nemrég volt szerencsém a Momentán társulat Fröccs című előadásán részt venni. Egész pontosan két előadáson: Nőnek lenni... és Férfinak lenni... címmel. (Aki még nem volt Momentán előadáson, az most azonnal foglaljon az őszi időpontokra! - a szerk.)

Tanultam-e valami újat? Kezdjük ott, hogy nem a férjemmel néztem az előadást, hanem az öcsém barátnőjével - hiszen a két fiú közül egyik sem volt kíváncsi az ilyen "lányoknak való majomkodásra".

És el is érkeztünk az első alapvetéshez: A férfiak nem szeretnek gondolkodni magukon. Vagy ha igen, akkor a legnagyobb titokban, atombiztos bunkerben, teljesen egyedül teszik, és sohasem  ismernék be.

A nők pedig fölöslegesen sokat agyalnak magukon - mondaná most egy pasi. Valóban hajlamosabbak vagyunk az érzéseinken, a környezetünkön, az életünk értelmén és a saját működésünkön gondolkodni, magunkkal foglalkozni.

Tény: a férfiak dolga nem az, hogy megértsék a környezetük érzelmi reakcióit, hanem az, hogy fenntartsák a családjukat, levadásszák a húsnak valót, megvédjék a nőt és egyáltalán: legyenek kemények. Évezredek óta kódolt. Ezek után meglepő, ha nem jönnek el egy pszichológiával tarkított színházi előadásra? Nem.

A legmarkánsabb különbség, ami az én személyes AHA élményem volt, hogy a nők egy adott helyzetből az érzelmekre, hangulatokra, illatokra, ízekre emlékeznek, míg a férfiak leginkább a száraz tényekre. Például én visszaidézem, hogy a legutóbbi nyaraláson mennyire kellemes volt egy eldugott kis kávézóban reggelizni - szépen sütött a nap, nem siettünk sehová, és nem volt semmi gondunk azon kívül, hogy melyik strandon töltsük el a következő 6-8 órát (Sőt, most hogy visszagondolok, még a kávé illatát is érzem!) A férfi oldalról ez nagyjából úgy néz ki, hogy meg tudja mondani pontosan merre és milyen messze volt a kávézó a szállásunktól, mennyit fizettünk a reggeliért, hány órakor értünk oda, és hány fokot mutatott az utcai hőmérő, ami mellett elsétáltunk.

Ez nem jó vagy rossz gondolkodás, egyszerűen más. Hölgyeim, ki érezte már úgy egy vitában, mintha a párja egyáltalán nem értené őt?

Ha a fentiek még nem jelentenének elég nehézséget, vannak alapvetések, amelyeket már eszünkbe sem jut megkérdőjelezni. A fiúknak nem szabad félni. Nem szabad gyengének lenni. Nem szabad segítséget kérni. Sírni? Hülye vagy?! Maximum örömében - de életében max kétszer. Egy igazi nő szexis. A jó háziasszony tud főzni. A jó anya kikérdezi a leckét. A tipikus nő érzelmes.

Katonadolog, kisautó, barkácskészlet, matek. Versus: hercegnőjelmez, Barbie baba, gyerek-konyha, romantikus regények. Min csodálkozunk?

Félreértés ne essék, természetesen sarkítok. Vannak, akik remekül ki tudják fejezni az érzelmeiket férfi létükre, mint ahogy vannak nagyon higgadt, realista, sőt kemény nők is, akik például ki nem állhatják a tipikus "hisztiseket".

A történet tanulsága inkább az, hogy mindannyian ezeréves programmal, társadalmi-, családi-, munkahelyi-...és még ki tudja honnan érkező elvárással a nyakunkban kezdjük ezt az Életnek nevezett nagy impró-jelenetet. Semmi más dolgunk nincs ezzel, mint elfogadni, észrevenni az ebből adódó korlátokat, és szépen rácáfolni a sztereotípiákra.

Adódik a kérdés, hogy női coachként például máshogyan bánok-e egy férfi ügyféllel? Más-e a dinamika egy nővel, amikor az elakadásairól beszél, mint egy férfival? A válasz természetesen az, hogy igen. És ettől megijedek? Ezt én használom/kihasználom/kizárom? Egyik sem. Tudomásul veszem, és ezzel együtt fogadom el azt, aki velem szemben ül, és ezzel együtt figyelek rá és maradok nyitott az emberre - nem a férfira, és nem a nőre.