No Feedback Friday

feedback.png

"Jó, és akkor most nem lehetne hogy egy darabig szüneteltetjük a visszajelzéseket?"

Egy igazán jól sikerült csapatépítő program után félig viccesen ez a kérdés hangzott el a kolléganőm szájából, miután másfél napot dolgoztunk magunkon és egymáson a szűk csapaton belül.

Pedig csak pozitív visszajelzéseket lehetett adni egymásnak az erről szóló feladat során.

Pedig mindenkinek jól esett.

Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy főnökeink erőltetetten nyúltak a témához, mivel nettó 1 órát tett ki ez a blokk a teljes programból.

Való igaz, hogy mostanában nem telhet el nap visszajelzés nélkül. Lassan olyan szitokszó lesz ez a HR-esek között mint ami évekig a "kihívás" volt. Ha egy jelölt az interjún elpuffantotta a "szeretem a kihívásokat" örök érvényű mondatot, nem mondom, hogy esélytelenné vált, de azért egy mínusz pontot biztosan szerzett. Ilyen érzésem van mostanában a visszajelzés szóval kapcsolatban is.

Szeretünk visszajelzést kapni vagy sem? Én például szeretek?

Azt azért túlzás lenne állítani. Önmagunk boncolgatása soha nem kellemes élmény, pláne ha olyan kritikát kapunk, amire az első reakciónk...  ezt talán nem kell befejeznem. Viszont komolyan hiszek abban, hogy csak akkor tudunk sikeresen működni a munkában és a magánéletben egyaránt, ha odafigyelünk környezetünk direkt és indirekt visszajelzéseire. Túlléphetünk azon, hogy védekezünk a másik állításai ellen, és elgondolkodunk: vajon mit tettem, mondtam, ami benne így csapódott le? Tényleg ezt akartam elérni? Én jól vagyok ezzel? Nem kellene valamin változtatnom?

Tény, hogy aki komolyan veszi a visszajelzéseket és dolgozik magán, az el tud fáradni ebben. Valóban kell a szünet - a munkahelyünkön például korszakalkotó ötletünk a no-feedback friday - hétfőn viszont érdemes újrakezdeni! Tetszik vagy sem: mindannyian vagyunk valamilyenek, és ezt a környezetünk érzékeli, értékeli valahogy. Rajtunk múlik, mit kezdünk vele.

A tükörképedre haragszol, ha nem azt látod benne reggelente, amit szeretnél?