"Túlterhelték az intézetünket munkavállalókkal."

Ez a megdöbbentő mondat hangzott el egy orvos barátnőm szájából egyik este. Barátnőm a közszféra egy intézményében dolgozik, patológusként. Álljunk is meg rögtön, és ízlelgessük a szavait:

 

Túlterhelték az intézetünket munkavállalókkal.

 

boncterem_980x480.jpg

 

Mi gurultunk a röhögéstől, barátnőm pedig egyszerűen nem is értette, min szórakozunk, aztán neki is hamar leesett, hogy a mai munkaerőpiaci viszonyok mellett, van ebben a mondatban mit boncolgatni - hogy némi képzavarral éljek.

Amikor teljes konferenciák épülnek arra az egyetlen tényre, hogy munkaerőhiány van, amikor lassan egész ágazat él az employer brandingből, hogy segítsenek kitalálni szegény munkáltatóknak, hogyan építsenek munkáltatói márkát, hogy tudnának embereket magukhoz vonzani és megtartani, motiválni, működtetni.

Úgy tűnik nem mindenki szembesül ezzel a problémával. 

Szegény állami intézet például túl van terhelve munkavállalókkal, ehhez képest kevés a szövettani minta, nem tud senki eleget dolgozni. De a gyerekeket ki kell képezni, hogy orvosokká váljanak. Borzalmas a rendszer, azt mondta, elképesztő, hogy ott van ez a rakat, motiválatlan, Y-Z generációs hülyegyerek, akiknek nem tudnak elég munkát adni. Máris motiválatlanok? Igen, úgy látszik, legalábbis dolgozni nem akarnak, az tisztán lejön. 

Semmi proaktivitás, semmi tenni akarás.

Beszéltetek velük? Nem.

Ők mit szeretnének nálatok csinálni? Nem tudjuk. Nem beszéltünk velük. 

Semmi munka nincs, amit meg tudnának csinálni? Áááh, nem képesek semmire, teljesen hülyék. Mindegyik? Nem, a legtöbb. Van egy-kettő, aki értelmesnek tűnik. És nekik mi a véleményük? Nem tudjuk, mondom, hogy nem beszéltünk velük.

 

pathology_index.jpg

 

Akkor mit csináltok? Dühöngünk rajta, hogy túl sokan vannak, ott tengenek-lengenek. Miért nem kéritek meg, hogy dolgozzák ki ők, hogy mit kelljen csinálniuk? Ők? Ők. Hát nem tudom, végülis az is lehet, hogy menne nekik. De nem az én dolgom. 

Az X generáció véleményének egy szelete az Y-ról.

De szeretnék érdeklődni, az intézet, az osztály vezetőinek eszükbe jutott mit lehetne velük kezdeni? Megpróbálták megoldani a kérdést? Egyáltalán megpróbáltak velük szót váltani? Ők proaktívak? Nem. Mit csinálnak? Dühöngenek.

Ez nem generációs probléma, hanem attitűdbeli. Azon meg lehet azért segíteni. Persze, csak ha akarunk. 

 

kép innen: www.pathlabs.org, www.femcafe.hu