Mitől félnek a vállalati vezetők?

Az egyetemen, egy gyakorlati órán a következő feladatot hajtottuk végre a tanáraink irányításával: hatan körülültünk egy asztalt, aminek a közepére betettük a nálunk lévő aprópénzt. A lényeg az volt, hogy elég sok érme legyen.

boy-coins.jpgEzután megtudtuk, hogy az lesz a feladatunk, hogy egy megadott jelzésre egyszerre mindenki próbáljon meg annyi érmét maga elé gyűjteni, amennyit csak tud.

A jelzés előtt azonban mindenkinek be kellett csuknia a szemét és elképzelni, hogy mennyit fog megszerezni az érmékből. Én azt képzeltem el, hogy mihelyst lehet, felpattanok, előrenyújtom a két karomat és az összes aprót magam elé söpröm. Aztán arra gondoltam, hogy milyen gáz, hogy egy klasszikus „harácsolást” tervezek végrehajtani.

 

 

Megnyugtattam magam azzal, hogy ez egy játék, aminek az az egyetlen szabálya, hogy minél több érmét szerezzek meg. Nem harácsolok, csak játszom. Majd az futott végig az agyamon, hogy mindenki valami hasonlót fog tenni és össze fogunk fejelni az asztal fölött. Gyorsnak kell lennem. Kinyitottuk a szemünket, és vártuk a jelet.

Csak én álltam fel, és én nyúltam a teljes érme halom felé.

Egy pillanatig tartott az egész. Ott ültünk a helyünkön és számolgattuk, hogy mennyi szajré jutott. Nem emlékszem a pontos számra, de látványosan nekem volt a legtöbb.

Ezután mindenki elmondta, hogy mire gondolt a jelzés előtti percekben. Leírva nem meglepő, ott mégis megdöbbentő volt, hogy a „sikert” mennyire egyértelműen meghatározta a terv és az ambíció. Azok, akik a hozzájuk közel eső érmék egy részét tervezték megszerezni, de már néhány érmének is örültek volna, tényleg csak néhány érmét kaparintottak meg, vagy egyet sem. Egyszerre három asztalnál zajlott a kísérlet és mindenhol azonos eredményt hozott.

De a játék még folytatódott: az volt a következő feladat, hogy mindenki adjon az asztalnál egy valakinek annyi érmét, amennyit csak akar, és vegyen el egyvalakitől szintén annyit amennyit szeretne. Nem volt kimondott cél, és nem volt más szabály. Engem feszélyezett, hogy sokkal több pénzérmém van, mint bárki másnak. Úgy éreztem, hogy valóban gáz vagyok, amiért harácsoltam, ezért nagyvonalúan támogattam azt, akinél a legkevesebb volt. A többieket viszont nem feszélyezte, hogy tőlem vegyenek el érméket, akár többen egymás után. Mire mindenki sorra került, mindenki előtt kb. ugyan annyi pénz volt az asztalon. Mind három asztalnál működött egy bizonyos kiegyenlítésre törekvés.

Ez a kiegyenlítésre való törekvés ott van mélyen az emberi közösségeinkben, olykor altruizmusként, szociális érzékenységként, rosszabb esetben konformizmusként. Az energia, ami a kimagaslóakat lefelé, az elmaradókat felfelé tolja.

És hogy mitől félnek a vezetők?

Van egy elméletem.

Mindegy, hogy kívülről, vagy belülről kerül kinevezésre a vezető, mindkét esetben az irányított egység tagjainál kedvezőbbnek tűnő helyzetbe kerül. Ez akkor is igaz, ha a vezető maga a cég tulajdonosa, és akkor is, ha csak egy beosztott dolgozik a vállalkozásban. Nem a létszám a fontos, hanem a szerepek közötti, mindenki számára érzékelhető különbségek. Egyszerűen egy valakinél jelentősen több pénzérme lesz, mint a többieknél és ez az aszimmetrikus helyzet önmagában feszültséget szül. Ráadásul a vezető helyzetét a beosztottak ritkán képesek átlátni és ebből adódóan megfelelő empátiával kezelni. Többnyire az irigyelt motívumok a látványosak.

A fentiekkel magyarázom, hogy a vezetők többségében tetten érhető egyfajta félelem azzal kapcsolatban, hogy vajon a közösségen belül megérdemlem-e a kitüntetett szerepemet. Vajon a hátam mögött nem akarják-e elvenni tőlem a kollégáim az „érméimet”? Ha én úgy is érzem, hogy megérdemlem a pozíciómat, vajon a többiek is így gondolják-e?

A félelmekre különböző stratégiák születnek, melyeket két alapvető kategóriára osztottam. Az egyik alapvető stratégia a „tartsd az ellenségedet minél közelebb magadhoz”. A másik épp az ellenkezője, „maradj lőtávolon kívül”.

Így születnek azok a jelenségek, amikor egy vezető túlzásba viszi a haverkodást, és összemossa a magánéletét, a beosztottjaival való kapcsolatával.

Vagy a visszajelzéstől tartva, elvonul egy elefántcsonttoronyba, ahol nem kaphat kritikát és maga sem ad visszajelzést senkinek. Esetleg görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy minden kérdésbe be legyen vonva és ő adja meg mindenre a választ. A félelem szüli azt, ha túlzott bizalmatlansággal, gyanakvással tekint egy vezető az alulról jövő ötletekre, kezdeményezésekre. Sorolhatnám, de inkább majd egy következő cikkben.

Annak érdekében, hogy szót értsünk a főnökünkkel érdemes végiggondolni, hogy mivel tudjuk fenti túlzásokat indirekt módon csökkenteni. Mivel oldhatjuk a vezető félelmeit.

És annak érdekében, hogy elkerüljük a fenti túlzásokat, vezetőként bele kell törődnünk abba, hogy nincs semmi rossz abban, hogy nagyobb felelősséget kaptunk másoknál. De azért, hogy tényleg ne is legyen, meg kell tennünk minden tőlünk elvárhatót.

Elsősorban azt, hogy elengedjük az irracionális parákat, hogy valóban a feladatunkra koncentrálhassunk.

Persze abban is igazad van, hogy azért nem kell mindenkinek pszichológusba átmennie. Mi sem vagyunk (mind) azok!

A képek innen vannak: https://idad.rocks/tag/egyenloseg ; http://handras.hu/?p=8095; http://24.hu/belfold/2014/01/15/ellehetetlenitik-az-etelosztast/